Az előző rész tartalmából

 Dzsangó Perox sok csatát megjárt harcos volt. Ifjú kora ellenére többet látott ő már a kelleténél; látott gusztustalan zombikat és fanatikusan gonosz démonokat egyaránt. Időközben már ő maga is szörnyűséges démonná tudott alakulni, amivel megtöbbszörözte az erejét. Az előző kalandja során Dzsangó legyőzte Bláziuszt és Szefirothot a pokol azon bugyrának két legerősebb sátánfajzatát. A harc végeztével belépett a térkapuba, várva útja következő állomását

 Egyszer csak egy sötét szobában találta magát a főhősünk. A teremben hideg volt, és a falak is alig látszottak. Dzsangó nem tudhatta mi vár rá, de valahogy az előzőekhez képest érdekes módon a nyugalom érzése áradt szét a testében. Tudta, hogy most valami jó dolog fog vele történni. Váratlanul megjelent egy sötét csuhás, angyalszárnyú alak, és mély hangján a harcoshoz szólt.

-Dzsangó, neked küldetésed van ebben a dimenzióban, és amíg nem végzed be feladatodat, addig nem térhetsz vissza a világodba!

-Ki vagy te angyal, és miért pont én kellek neked?

-Az nem számít, hogy én ki vagyok, halandó. Az a fontos, hogy te ki vagy és hogy képes vagy-e a feladat elvégzésére. Vissza fogsz kerülni abba az árnyvilágba, ahol eddig voltál, csak egy szomszédos királyságba. El kell menned Kálemburg országába és a fővárosba, Agyiszgrádba. Ott meg kell óvnod a királyt az élőholtaktól. Az ismeretlen világból származó, félig holt lények megszállták a királyság földjét, és szolga sorba taszítják lakóit a gepidákat. A gepidák elszánt harcosok, de ezzel a gyalázatos hordával szemben még ők is tehetetlenek.

-És alkalmas leszek a feladatra?

-Az utadon segíteni foglak, ahogy tudlak. Adok neked egy különleges képességet, ami segíthet a harcban. Bízzál magadban!

 Ekkor Dzsangó érezte, hogy új erőre kap és valami gyökeresen megváltozott benne. Kapott valami új képességet, de egyenlőre nem tudta, hogy ez miképpen lesz a segítségére az elkövetkezőkben. Mágikus fények gyúltak és a helyszín pillanatokon belül megváltozott; újra az erdőben találta magát hősünk.

 Nagy félelemmel vágott neki ennek az útnak. Tudta, hogy mennie kell, mégis baljós előérzete volt az utazással kapcsolatban. Nehezen tudott megbarátkozni az érzéssel, hogy  ezúttal a sötét erdőn fog átkelni a lehangoló temető helyett. Szerencsére az eddigi fegyverek közül az összeset megőrizhette; volt így shotgun-ja, minigun gépfegyvere, és forgó pengéje, melyet elhajítva lézer módba is tudott kapcsolni, emellett megmaradt a démoni alakváltás képessége is. A kísérteties erdő óriásinak tűnt, de valami megmagyarázhatatlan sugallat által mégis tudta a harcos, hogy merre kell elindulnia Agyiszgrádba, Kálemburg fővárosába. Biztosan az angyal küldte a segítő gondolatot. A erdő növényzete búskomor kinézetű volt, madarak hangját is alig lehetett hallani, és roppant kevés fény szűrődött át a fák lombkoronáján. A hely egyhangúságát egy kisebb temető törte meg, ahol csak néhány katona sírja volt, mégis megadták a holtaknak a kellő tiszteletet és sírkövet is emeltek nekik. A köveket nemrég tették oda, és a sírhantok is nagyon frissek voltak, szóval gyanús, hogy nemrégiben megütközhetett az élőholt és a gepida sereg. A vándor szeme megakadt az egyik sírkövön. Egy csodás drágakő fénylett rajta. Első ránézésre nem kvarcra, hanem valami sokkal értékesebbre, talán egy smaragdra hasonlított a legjobban. És volt valami érdekes kisugárzása a kis kőnek, mintha egy mágikus amulett részét képezte volna eredetileg, mielőtt a sírkő tetejébe belefaragták volna. Vajon céllal tették bele a fénylő drágakövet? Vajon nem csak pusztán érzéki csalódás, hogy valami kisugárzik a smaragdszerű anyagból?

 Nem sokkal később eltette ezt a tárgyat a többi felszerelése közé. A kicsiny temető mellett pár percnyire volt egy kisebb kripta. Dzsangó úgy gondolta, megéri kifosztani, hátha ott is talál valami értékeset. És a környékén most nincsenek szörnyfélék. A sírboltban mindössze pár holttest feküdt. Az egyik halott lábánál van valami...van itt egy jó minőségű vadászkés. Ezt megéri elrakni. De amint hősünk megmozdult, hátulról odaszólt egy idegen:

-Hé maga ott mit csinál!? Ha szörnyszülött, akkor sok jóra nem számíthat tőlem!

 A vándor minden figyelmét a közelgő veszélyre összpontosította, miközben kezét a shotgun markolatára csúsztatta.

-Várjál idegen, mindent megtudok magyarázni! Én csak egy magányos utazó vagyok, aki Kálemburg felszabadításáért harcol! Mondta Dzsangó határozottan, ugyanakkor érezvén, hogy a tét nem kevés. Óvatosan közelebb lépett a furcsa idegenhez. A harcos látta, hogy az idegen papi ruhában van, és van valami baj az arcával. Mintha a papszerű alaknak több arca is lenne a fején. Nemsokára a pap -most már sokkal barátságosabban-  szólt a harcosnak:

-Ha ilyen becsületes szándék vezérel, akkor én kérek elnézést. Ne haragudj ifjú utazó, mostanában az ember nem tudhatja, kiben bízhat és kiben nem. Felejtsük el ezt a konfliktust és gyere, vacsorázz meg nálam, közben majd megbeszéljük a további teendőket.

 A harcos követte is a papot a szállására, ami a kripta alatt volt. A magányos pap így látta jónak, ha a sírbolt alatt alakítja ki a menedékhelyét, itt nagyobb eséllyel éli túl az inváziót. A beszélgetés során Dzsangó elárulta, hogy Agyiszgrádba tart, de a részleteket nem mondhatta el. Az atya megértette a titkolózást, mivel tudta, hogy a bizalmatlanság megmérgezte a királyság levegőjét. A pap elárulta, hogy a támadó szörnyek nagyrészt farkasszerűek, de szárnyas ember kinézetűek is vannak köztük. Egyes irtózatok még alakváltásra is képesek. A beszélgetés során az is kiderült, hogy a pap emelte és áldotta meg a közelben lévő sírokat, amerre elhaladt Dzsangó. És még a drága követ is jó okkal helyezte el a sírkövön. A drágakő, amit smaragdnak nézett a harcos, valójában egy nagyon ritka ásvány, ami olyan sugárzást bocsájt ki magából, ami megmérgezi az ismeretlen dimenzióból származó szörnyszülötteket. Sajnos kevés ilyen ásványnak vannak birtokában a kálemburgiak, de csak idő kérdése, hogy felkutassák a lelőhelyüket, ami akár az ütközetek kimenetelét is befolyásolhatná. Viszont sietniük kell vele, ha meg akarják nyerni ezt a nagy honvédő háborút. Dzsangó az információkon kívül kosztot és kvártélyt is kapott erre az éjszakára, emellett valami érdekes növényi bogyókat is adott neki a reverendás, melyekről azt állította, hogy nagyszerű gyógyító képességgel bírnak. Hősünk nekivágott az útnak, és érezte, hogy ezúttal is nehéz dolga lesz, akárcsak a temetőben.

 Már órák teltek el azóta, hogy a vándor elhagyta a pap házát. Az út során csak pár zombit vett észre a fák között bujkálva, de szerencsére azok is gyorsan eliszkoltak, amint megpillantották a harcost. Az erdő fái szomorú ködbe burkolóztak; érezni lehetett, hogy nincs errefelé semmi, ami derűs lehet egy ilyen magányos utazó számára. Ahogy Dzsangó haladt az út mentén, egyszer csak világosságot látott pár méternyire az úttól. Nem tudhatta, hogy vajon egy csapdával van dolga, vagy egy mennyei forrást fedezett-e fel, amelynek gyógyvizéből ihat pár kortyot. Ahogy óvatosan közelebb ment a fény forrásához, észrevette, hogy ez nem forrás, hanem egy újabb síremlék. Ma már nem akar  újabb háborítatlan sírokat kifosztani, inkább mihamarább el akar tűnni erről az elátkozott helyről.

 Amikor megfordult, akkor észrevette, hogy egy idegen nőalak lépett elő a fa árnyékából. Dzsangó ijedtében előkapta az iszonyatos forgó pengéjét, felkészülvén a harcra. Ekkor az árnyalak megszólalt bársonyos hangján:

 - Nem kell félned idegen, nem akarlak bántani. Én is csak egy magányos utazó vagyok és eltévedtem ebben az iszonyú erdőben.

 A harcos némiképp megenyhült a barátságos hang hallatán, majd közelebbről is szemügyre vette a lányt. Teljesen emberi külseje volt, semmi nem volt a megjelenésében, ami ellenségesnek tűnne. A rövid beszélgetés során kiderült, hogy ezt a karcsú sötét angyalkát Izabellának hívják. Pár mondat után valami különös érzése támadt Dzsangó Peroxnak. Aránytalanul fáradtnak érzi magát, és nem érti miért tartja ezt a vadidegen nőt megbízhatónak, mindössze pár perc ismeretség után. Csak megszólalt a lány és már közel is engedi őt magához? Nem ez a természetes reakciója, főleg nem az olyan kalandok óta, amit az elmúlt pár napban átélt.  Éppen mondani akart valamit a sötét tündérnek, amikor erős fájdalom nyílalt bele hősünk mellkasába. Az iszonyú fájdalom egyre inkább  hatalmába kerítette  a harcost, és menthetetlenül térdre rogyott. Már egy segélykiáltásra sem volt ereje, és különös módon úgy érezte, hogy valaki megmarkolja és szorongatja a szívét. Pár perc néma küzdelem után a harcos elájult...

 A kalandor utolsó emlékfoszlánya az a furcsa érzés volt, ahogy az idegen nő megbűvöli őt a szavai erejével. Aztán pedig az ifjú hős teste elzsibbadt és parancsra felemelkedett a levegőbe. Hogyan van ekkora mágikus ereje egy ilyen emberszerű lánynak? Hogy merre viszi ez a szentségtelen varázslat hősünket, azt egyelőre nem tudhatjuk....

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK... ITT

Dzsangó kalandjai 1. rész: ITT

Dzsangó kalandjai 2. rész: ITT

Dzsangó kalandjai 3. rész: ITT