Az elmúlt napokban nagy port kavartak George Clooney kijelentései. Olyan feszültséget érzek a levegőben, legyen szó kis hazánkról, vagy a nagypolitikáról, hogy idejét éreztem egy rövid kis villámposztnak. A hollywoodi színésznek joga van a véleményéhez (és nem fogok sorosozni sem), ugyanakkor más országokat is ugyancsak kérdőre vonhatna jogállamiság szempontjából, illetve rámutathatna a nyugati liberális-demokratikus rendszerek egyes hibáira. Nem tagadom, hogy Magyarországnak számos tekintetben javulnia kéne, viszont a kettős mércét is erősen érzem hazánkkal szemben. Felőlem az kritizálja Magyarországot, a kormányt meg úgy bármit, aki akarja, de ne higgyük azt, hogy itthon minden rossz és élhetetlen, mert máshol se könnyű az élet.

Sokak szerint EU-s mércével nézve komoly elmaradásaink vannak demokratikus elvek szempontjából, de sajnos azt kell mondanom, hogy világszinten - ismerve egyes tendenciákat - már nem állunk rosszul. Tudtommal a Földön ötven országban diktatúrában élnek az emberek, és tíz országban dúl háború.

 Az az érzésem támadt, hogy az elnyomás, a szabadság relativizálható, mivel nem is olyan egzakt fogalmak, mint azt elsőre gondoljuk. Mindenképpen fontos, hogy demokráciákat és a diktatúrákat folytonos skálán értelmezzük, mert úgy jobban megértjük a gyakorlati kérdéseket. Mintha a korlátolt demokráciák és a puha diktatúrák között elmosódna a határvonal. Nézzünk konkrét példákat, ahol komolyabb konfliktusokat érzek: 

USA: Nem vitatom el Joe Biden győzelmét, sőt inkább Donald Trump 2016-os megválasztásának pontos körülményeibe kötnék bele. Nem a szavazatok összmennyiségével nyert, hanem az elektori voksokkal. Minket magyarokat régóta kioktatnak demokráciából, ugyanakkor nem hiszem, hogy tőlünk nyugatra olyan többpártrendszerek alakultak volna ki, melyeket érdemes lenne átültetni a hazai gyakorlatba. Már látom is lelki szemeim előtt, ahogyan acsarkodnak idehaza a balosok és jobbosok, hogy Szabolcs megye hány elektorral rendelkezik, miközben a sűrűn lakott Budapestet arányokban nem képviselik annyian az Elektori Kollégiumban. Az amerikai választási rendszer fogyatékosságai nem titkos hibák a gépezetben, hanem az elnökjelöltek stratégiáinak nyilvánvaló sarokkövei. Szerintem ne vegyük át a demokráciadeficittel vádolt választási rendszerüket, nem lennénk boldogabbak tőle.

Nyugat-Európa: Franciaországban feltűnő módon Macron elnöksége alatt jóval gyakrabban vonult az utcára a francia nép, mint korábban. Tüntetni jogukban áll, ugyanakkor, ha ezt ilyen sokszor teszik meg, beszélhetünk-e mintademokráciáról? Jól élnek ők, ha ilyen gyakran fejezik ki nemtetszésüket? Az iszlamista terrortámadások övön aluli csapásokként érik az európai kultúrát, melyek közül talán Franciaországban láthattuk a legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő merényleteket. Ezen fejlemények mellett újbalos szellemek járják a nyugati világot: a feministák, a szexuális kisebbségek, a színesbőrűek nyíltan összefogtak az állítólagos nemi erőszaktevők, rasszista rendőrök, privilegizált fehérek ellen. Nem tudom ebből a szövetségből mi fog kisülni, de nagy valószínűséggel semmi jó a fehér, keresztény férfiakra nézve. Ne feledkezzünk meg Brüsszelről sem. Az EU bürokráciáját sokan labirintusszerűen bonyolultnak írják le. Az az én hiányosságom, hogy nem tudom, pontosan hogyan választják meg az Európai Bizottság elnökét és más hivatalnokokat, de az biztos, hogy közvetett úton zajlik, ergo a szavazó polgárokat nem kérdezik meg minden lényeges kérdéssel kapcsolatban. Beszélhetünk demokráciadeficitről, illetve átláthatatlan, túlburjánzó bürokráciáról. 

Oroszország: semelyik ellenzéki sem érdemli azt a sorsot, hogy megmérgezzék, vagy más módszerrel eltegyék láb alól, pusztán a kormánykritikus véleménye miatt. A Kreml boszorkánykonyhája mérgek egész tárházával látja el az orosz titkosszolgálatot, legyen szó novicsokról vagy más toxinokról. Jogállamiságról nem beszélhetünk.

Közel-Kelet, iszlám világ: mostanában azt tapasztalom, hogy aki szidja a magyar, lengyel jogállamiságot, mintha elfeledkezne a muzulmán országokban tapasztalt áldatlan állapotokról. A radikális iszlám gondolkodásba sem a demokrácia, sem a vallásszabadság, sem a szólásszabadság nem fér bele. Természetesen lehet vitatkozni a radikálisok pontos számáról, de nem érdemes elhanyagolható tényezőnek venni őket. Ha Magyarország és Lengyelország nem felel meg a nyugati típusú többpártrendszerek követelményeinek, akkor mohamedánokkal mi helyzet? A nők jogai, valláskritika, szekularizáció mind-mind olyan fogalmak, melyek értelmezésével és gyakorlati alkalmazásával meg kell birkóznia a Közel-Keletnek.

Kína: a világ első digitális diktatúráját aligha kell bemutatnom annak, aki követi a világ eseményeit. Szigorú cenzúrával nyomják el a szólásszabadságot, emellett koncentrációs táborokba zárják az ujgurokat, nem kis nemzetközi felháborodást okozva.

 Elsősorban azon aggodalmamnak adnék hangot, hogy nemzetközi szinten rossz tendenciák kezdődtek el, és nem hiszem, hogy kis hazánk az élhetetlen rendszerek legrosszabikába tartozna. A feminista-liberális rezsim éppúgy nem fogja tűrni az ellentmondást, mint a konzervatív nemzetiek. Azt érzékelem, hogy a radikalizálódás irányába ment el a világ.