SoltBrain Blog

A Django western filmek

2015. július 27. - SoltBrain

A filmajánlóim közül semmiképp sem hagyhattam ki az egyik kedvenc western filmemet, a Django-t. Sergio Corbucci alkotása mérföldkőnek számított a maga műfajában a 60-as években. Az 1966-ban forgatott olasz-spanyol ko-produkció egyhamar kiemelkedett az addig lenézett spagetti westernek sokaságából (az olasz vadnyugati filmek gúnyneve, a nemzeti életük neve után), és olyan méltó helyet kapott a filmművészetben, akárcsak az amerikai alkotások. Manapság ugyanolyan klasszikusként tekintünk rá, mint a Serigo Leone filmekre (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf, valamint a Volt egyszer vadnyugat) A Django-nak közel 50 feldolgozása született, melyek között vannak jobbak és rosszabbak egyaránt. Ebben a posztban röviden leírom az első Django filmet(1966), a folytatását, a Django 2: Il Grande Ritorno-t (1987), a Viva Django-t (1968), amiben Terence Hill játssza a főszerepet, valamint a legújabb filmet a Django Unchained-t (2012). 

Sergio Corbucci világhírű Django-jára a véres és kegyetlen jelenetek, és a brutálisan realista ábrázolásmód jellemző (1991-ig Nagy-Britanniában tilos volt vetíteni). Emiatt rengeteg éles kritikát kapott a film, de az elismerésből is kijárt neki. A főhősünk az amerikai polgárháború egykori katonája, aki egy titokzatos koporsót vonszol maga után a sivatagban, amely méltán felkelti a nézők érdeklődését...Vajon ki (vagy inkább mi) lehet benne? Az elkövetkező események láncolatában nemsokára kiderül... Django a sivatagban bolyongván segítségére siet Marianak, a megkínzott leánynak, akit Hugo tábornok emberei ostoroznak. A történetben két frakció harcol egymással; egyfelől ott vannak a pszichopata Jackson őrnagy katonái -aki csak kedvtelésből öli a spanyolajkúakat- és Hugo tábornok mexikóiakból álló különítménye. Gyakorlatilag mindkét banda egyformán embertelen, a főhősnek csak egy a célja, hogy mindkettőjüket átvágja és zsebre tegye az aranyat, hogy új életet kezdhessen belőle. Fordulatokban gazdag története és fantasztikus zenéje maradandó élménnyé teszi ezt az alkotást. 

Django 2: Il grande ritorno: Itt is lenne a nagy sikerű első rész hivatalos folytatása, ám kevésben hasonlít elődjére. A második rész rendezésére eredetileg Sergio Corbucci-t kérték fel, de nem vállalta, mert lebetegedett (a film elkészülte után nem sokkal meg is halt), ezért más készítette. Stílusát tekintve ez is western, de itt már a dzsungelben járunk, a főgonoszunk, Orlowsky pedig nem egy erődben szövi ördögi terveit, hanem egy gőzhajóval járja a vidéket. Az ő beteges hobbija a lepkegyűjtés, és persze a szegény bennszülöttek halálra dolgoztatása. A történetünk egy kolostorban kezdődik, mivel Django az előző kalandok után szerzetesnek állt, és megfogadta, hogy többé nem nyúl fegyverhez. Ám nem ilyen egyszerű az életünk, mivel nemsoká tájékoztatják főhősünket, hogy a lánya, Marisol bajba jutott és a segítségére kell sietnie. Gyorskezű barátunk nem tétovázik sokat, átvágja magát a dzsungelen, hogy szeretett lányát megóvhassa a gonosz Orlowsky karmaitól...Bár ez a film nagyon sokban különbözik az elődjétől, szerintem ha úgy tekintünk rá, mint egy az első résztől különálló egység, akkor ez is nagyon hangulatos és maradandó élményt tud nyújtani. 

Viva Django: Ez kérem szépen a Terence Hill-es változat. A film 1968-ban készült, amikor Hill még nem dolgozott együtt Bud Spencerrel. Terence barátunk (eredeti nevén Mario Girotti) nemcsak a western-komédiákban remekel, hanem egy ilyen tragikusabb és szomorúbb hangulatú filmben is megállja a helyét, mint amilyen a Viva Django (Preparati la bara! magyarul Ásd meg a sírodat!). A német cím is nagyon találó a Django und die Bande der Gehenkten (Django és az akasztottak bandája). Itt valójában egy alternatív Django-változatról van szó, mivel nem kapcsolódik a fent említett két részhez, de stílusában nagyon hasonlít, illetve sok országban úgy reklámozták, hogy a Django előzményeit dolgozza fel. Ez a film is bővelkedik fordulatokban és remekül megkomponált zenében is, csak ajánlani tudom egy-egy magányos estére, amikor nem adnak semmi jót a tv-ben...

 Nekem a legújabb film, a Django Unchained is tetszett. Ugyan az első rész főcímzenéjét nemes egyszerűséggel átvették, de tartalmilag rengeteg újat adott ez a film; a rabszolgatartás igazságtalanságai és a rasszizmus egyaránt központi témája a mozifilmnek. És teszi mindezt maró gúnnyal és iróniával. Külön kiemelendő Leonardo Di Caprio alakítása. A film nézése után elgondolkodhatunk azon, hogy az 1800-as években még sok országban volt rabszolgatartás...

 Django egyhamar a bosszúállás és az új, normális élet utáni vágy jelképe lett. Vitathatatlanul nem csupán az olasz western, hanem az egész filmvilág nagy hatású alakja. Én személy szerint azért imádom ezeket a Django filmeket, mert tetszenek a karakterek, amik a mozivásznon elénk tárulnak. Django a ravasz és megfontolt, öntörvényű és némiképp önző ember, ugyanakkor megsegíti az elesetteket, és a gyengék védelmére kel, ha baj van.

A bejegyzés trackback címe:

https://soltbrain.blog.hu/api/trackback/id/tr877586776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása