A 2021-es évben valóságos retró lázban égtem. Vagy régi filmeket, sorozatokat néztem meg nosztalgiából, vagy azok digitálisan felújított változatait kerestem meg. A számítógépes játékok közül a Starcraft: Remastered-del játszottam, így egy kicsit újra éltem a gyerekkoromat. Számomra a protossok, zergek és terranok galaktikus küzdelmei örökzöldek és megunhatatlanok. Sorozatok közül még régebbi darabot választottam. Megnéztem újra A Titokzatos Aranyvárosok (The Mysterious Cities of Gold) rajzfilm sorozatot. Ez az 1980-as években készült egyévados történet volt az első találkozásom a fantasztikummal életem során. Elsőre történelmi sorozatnak tűnik, de a cselekmény kibontakozása közben egyre több tudományos fantasztikus dolog történik; hőseink találnak fényenergiával működő hajót és madárformájú repülőt, mindezt az 1500-as évek Dél-Amerikájában. Kik építhették azokat a szerkezeteket és miért? Elárulom, ki fog derülni a harminckilenc epizód során. Ajánlom mindenkinek megnézésre, kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Könyvek terén Abishur Prakashtól a Go.AI: A mesterséges intelligencia geopolitikáját tudnám kiemelni, ami szerintem egész hiánypótló kötet a maga nemében. Más szemszögből ír ugyanis a mesterséges intelligenciáról; vizsgálja az MI és az MI-t alkalmazó országok viszonyát, mivel a jövőben elkerülhetetlen robotizáció ezen a területen is forradalmi változásokat fog eredményezni.
A múlt év során egyértelműen az új Dűne film volt a legnagyobb élmény számomra. Elvárásokkal ültem be a moziba, amikor eldöntöttem, hogy megnézem az új Dűnét. A látvány legyen gyönyörű, a homokférgek legyenek monumentálisak és lélegzetelállítóak, Harkonnen báró legyen legalább annyira aberrált, mint az 1984-es változatban. Nagyrészt teljesültek a vágyaim, bár volt egy kis hiányérzetem: Harkonnen báró és a Giedi Prime keveset szerepelt, emellett egy jelenetet szerintem igazán szánhattak volna az űrutazás bemutatására. Sőt, pár képkockát szentelhettek volna a navigátoroknak is. Bízom benne, hogy a rendezői változatban lesznek olyan jelenetek, amiket hiányoltam a mozifilmből. Összességében magával ragadó élmény volt megnézni a 2021-es Dűnét, bár kicsit vontatottnak éreztem a filmet, persze tudom, hogy Denis Villeneuve inkább az atmoszféra teremtésre fókuszál, kevésbé az akciójelenetekre.
A stábba kiváló színészeket válogattak be, különösen Rebecca Ferguson alakítása tetszett nekem, aki hitelesen alakította Lady Jessicát. Rebecca Ferguson meggyőzött arról, hogy ő ravasz nőként befolyást gyakorolhat az univerzum sorsára, miközben anyaként mindennél jobban szereti a fiát, Pault. Jól állt neki a háttérben szálakat mozgató Bene Gesserit boszorkány szerepe.
Sokat gondolkodtam azon, hogyan emelkedett ki a Dűne a többi alkotás közül. Vajon a szerző, Frank Herbert, megérezte, mire vágynak az olvasók? Jól sikerült a dinasztiák ábrázolása? Sikeresen adta át a mondanivalót az olvasóknak? Lehet, hogy olyan történet elemeket alkalmazott a szerző, amit szeretnek az emberek; jól kidolgozott fantázia világ, érdekes karakterek, fordulatos cselekmény és örökérvényű mondanivaló. A pontos választ szerintem csak az irodalomtörténészek tudják megmondani, én pusztán tippelni tudok.
