Biztosan emlékeztek rá, vagy hallottatok a Kádár-rendszerben hangoztatott "Három T"-ről. A sokat emlegetett tilt-tűr-támogat logikáról az elmúlt években többször is elgondolkodtam. Mi van akkor, ha nem csak a kommunista rendszerekben működik ez a hatalom gyakorlási elv, hanem szinte minden országban, akár kimondják, akár nem. Mindegyik rendszerben mást tilt meg a hatalom, mást enged meg és mást támogat.

 Rengeteg témát érinthetnék itt, beleértve a kannabisz vagy alkohol fogyasztást, a dohányzást, az abortuszt, az eutanáziát, prostitúciót, pornográfiát, szexuális kisebbségek jogait, bevándorlási törvényeket, a kormány bírálatát vagy azt, hogy mi számít gyűlölet beszédnek, mik a tabutémák. Időnként úgy érzem, hogy a világ kormányai (vagy ha keményebben fogalmazok, a "rezsimek") nagyrészt abban térnek el, hogy pontosan miket sorolnak a tiltás, a tűrés, és a támogatás hármas egységébe. Amiről írok, természetesen csak egy leegyszerűsítés, ezernyi szempontból lehetne elemezni a demokráciákat és a diktatúrákat, vagy összehasonlítani a különböző társadalmakat.

Színpadiasnak neveztem az amerikaiak kivonulását és a tálibok bevonulását az afgán fővárosba, Kabulba. Mindez ostrom vagy lövések eldördülése nélkül történt meg. Ki tudja, hogy az amerikaiak és tálibok zárt ajtók mögött miben egyeztek meg, amiről nem beszélnek a nagy nyilvánosság előtt.

Az utóbbi napokban elgondolkodtam egy dolgon. Egy korábbi szorongásom tárgya szöveggé érett bennem.

Döbbenettel tekintünk vissza a középkorra, amikor az emberek pusztán vallási ellentétek miatt ölték halomra egymást. Rémülettel gondolunk a huszadik század borzalmas népírtásaira. Pusztán származásuk miatt öltek meg embereket. Mai fejjel nem értjük, miért tették ezt? Hogy történhetett meg egy ilyen tragédia? Miért őrültek meg ennyire az emberek akkoriban? Az utóbbi években a szexuális kisebbségekről, társadalmi- és biológiai nemekről, szexuális szokásokról vitatkoznak az emberek szerte e világban. Egyre hevesebb szóváltásokat, tüntetéseket, indulatokat szül ez a téma. Gyűlöletbeszédet hallhatunk egyre gyakrabban, balról és jobbról egyaránt. Évtizedekkel korábban nem hittem volna, hogy ez a téma ennyire fajsúlyos lesz. Mégis azzá vált. Már nem is az a kérdés, ki kezdte, hanem hogy mekkorára duzzadt a konfliktus.

Igazi nemzetközi ko-produkcióval van dolgunk a 44. gyermek esetében. A 2015-ös cseh-angol-román-amerikai politikai thriller-krimit, eredeti címén Child 44-t Daniel Espinoza rendezte Tom Rob Smith brit író azonos című könyve alapján. A történet az 1950-es évek elején játszódik a sztálini Szovjetunióban, ennek megfelelően az atmoszféra egyszerre rémisztő és feszült hangulatú. Az emberek félnek, nem bíznak egymásban, rettegnek a kommunista rezsim titkosrendőrségétől. Nem merik felemelni a hangjukat a nyílt terror ellen, miközben rendszeresen lábbal tiporják az emberi jogokat. Egy zsarnoki világban játszódó, szomorú történet bontakozik ki a szemünk láttára. A krimi vonal jól illeszkedik a huszadik századi szovjet díszletekhez, miközben a történelmi dráma ötvöződik a krimivel a filmvásznon.

Ahogyan egyik barátomnak is megírtam, Marilyn Mansont elütötte a metoo-vonat. Nemi erőszak botrányok szelleme kísérti a világot. Kérdések hada cikázik a fejemben. Tényleg ezt tette Marilyn Manson vagy csak kamu az egész? Ha igaz, miért éppen most szólaltak meg az érintettek? Ha rágalmazás, miért éppen most akarták tönkre tenni a karrierjét? Bizarr történés ez a valentin nap előtti hetekben az biztos.

Az ellentétek vonzzák egymást? Lehet csak egy rövid ideig. 

Az elmúlt napokban nagy port kavartak George Clooney kijelentései. Olyan feszültséget érzek a levegőben, legyen szó kis hazánkról, vagy a nagypolitikáról, hogy idejét éreztem egy rövid kis villámposztnak. A hollywoodi színésznek joga van a véleményéhez (és nem fogok sorosozni sem), ugyanakkor más országokat is ugyancsak kérdőre vonhatna jogállamiság szempontjából, illetve rámutathatna a nyugati liberális-demokratikus rendszerek egyes hibáira. Nem tagadom, hogy Magyarországnak számos tekintetben javulnia kéne, viszont a kettős mércét is erősen érzem hazánkkal szemben. Felőlem az kritizálja Magyarországot, a kormányt meg úgy bármit, aki akarja, de ne higgyük azt, hogy itthon minden rossz és élhetetlen, mert máshol se könnyű az élet.

Az ördögűzős történetek régen is a kedvenceim közé tartoztak a horrorzsáneren belül. Véleményem szerint ezek a történetek jól bánnak a szimbólumokkal; az ártatlanokat megszálló testetlen démonok a tökéletes gonoszt, az Isten igéjével ördögöt űző pap a tökéletes jót jelképezi. Érdekes módon úgy is tetszik a téma, hogy nem nevezném kimondottan vallásosnak magam. A hétköznapi életben minden összetett és bonyolult, ellenben ezekben a világokban a jó és a rossz könnyen szétválasztható, a karakterek a szinte némi túlzással "fekete-fehér" felosztásúak. Erkölcsileg köztes állapotúnak, szürkének maximum azokat nevezhetjük, akik nem tudtak ellenállni a gonosz csábításának, és bár jónak tűntek, a lelkükben szunnyadó rossz végül felülkerekedett rajtuk a démoni megszállás során. Így jutottam el mai posztom alanyához, a 2004-ben megjelent Az ördögűző: A kezdethez, amely az 1973-as klasszikus egyik előzményfilmje, mivel ezen kívül a Dominium (2005) is készült.

A borítókép is azt sugallja, valami nincs rendjén ezzel a templommal