Kevés könyvet olvastam eddig a pszichológiáról, de azok mind tetszettek nekem. Az egyik ilyen könyv a fentebb említett Flow - Az áramlat - A tökéletes élmény pszichológiája, melynek szerzője a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály. A boldogság élményének meghatározása és ennek a gyakori elérése alapvető fontosságú abban, hogy minőségi életünk legyen. A szerző próbált közérthetően fogalmazni a pozitív pszichológia ezen területéről, bár a könyv eleje még nehezen emészthető elméleti ismereteket tartalmaz, a közepétől kezdve már könnyen érthető és nagyon gyakorlatias gondolatokat ad át az olvasónak. Rendkivűl hiánypótló olvasmánynak tartom a Flow-t, úgy gondolom, minden embernek el kell gondolkodnia élete során a kudarcainak és a boldogságának okozóin, és ehhez úmutatóul szolgálhatnak egyes könyvek ebben a témakörben. 

 Nelson Mandela személyisége megosztó Dél-Afrikában, egyesek demokrata szabadsághősnek, antirasszista szószólónak tartják, míg mások csak egy kommunista, áldemokrata, fehérgyűlölő niggernek. Az apartheid fajelkülönítő rendszere valóban elnyomás volt a négerek részére, de vajon tényleg jobb lett-e a dél-afrikaiak élete a rezsim bukása után? Járjunk utána e távoli afrikai ország közelmúltjának, és ismerjük meg azt a rasszizmust, ami ott megtörtént.

 Michael Fassbender már rengetegszer bebizonyította, hogy remek színész. A fanatikus spártai katonától a kiborgon át a szexfüggőig minden karaktert képes megformálni.  A mai posztban a Shame (A szégyentelen) című filmről fogok beszélni. A szégyentelenben egy szexfüggő lelkivilágába nyerhetünk betekintést. Szerintem a témaválasztás mesteri, mivel a mai világunkban számtalan ember létezik, aki csak az alkalmi szexre vágyik, és teszi mindezt mindenféle érzelem nélkül, sőt néha még az intimitás megélése sem fontos (például a pornószakma). A filmeken nagyon menőnek mutatják be a szexuális kicsapongást, de ez nem a teljes igazság. Egy a bökkenő, van aki túlzásba viszi, és az már nem jópofa. Aki szexfüggő, az a többi a függőséghez hasonlóan nem élvezi magát a tevékenységet, amitől függ, mivel azt csak kényszeresen végzi. Ezek az emberek nem kiegyensúlyozottak, mert csak a lelkükben tátongó hatalmas űrt próbálják valamivel betölteni. És mindeközben fokozatosan felemésztik önmagukat... 

Amikor tombolt bennem az alkotási vágy... De jó is volt, amikor ötödéves hallgató voltam, akkor bezzeg ráértem poénvideókat szerkeszteni, mivel alig volt órám az egyetemen, és elég volt a szakdoga írásra odafigyelni (de persze nem volt vészes az sem). Már évek óta ismertem a Mucsi Zoltán-féle káromkodós rövidfilmeket, a Tetves és Dugót (meg a Narancsot), és még sok más youtube-n terjengő humoros videókat. Akkoriban néztem a Spartacus sorozatot (amely azóta is nagy kedvencem) és az agyamban a két alkotás egyhamar frigyre lépett :). Kicsit utánanéztem és mivel nem találtam Mucsi és Spartacus paródiákat (ellenben Mucsi és a 300 az van bőven), úgy éreztem, hogy nekem kell betöltenem eme nagy űrt az internet hülyeséggyűjteményében. A videókészítés gyümölcsét most megosztom veletek, szeretett közönségem,  Jó szórakozást Kívánok hozzá! :) 

 Egy újabb westernfilm bemutató poszthoz érkeztünk a mai nap. Egyik jóbarátom ajánlotta figyelmembe a Death rides a horse (olasz címen Da uomo a uomo, angolul As Man to Man, magyarul pedig Férfi a férfihoz) című 1967-es westernt, amit igazán jó volt megnéznem, azt mondhatom. A Death rides a horse egy remekül megszerkesztett, jól kidolgozott karakterekkel és hangulatos zenével bíró alkotás, amit bátran ajánlok a spagetti-westernek szerelmeseinek, vagy annak, akit érdekelnek Ennio Morricone filmzenéi, mivel ő is hozzájárult a film készítéséhez.

A filmajánlóim közül semmiképp sem hagyhattam ki az egyik kedvenc western filmemet, a Django-t. Sergio Corbucci alkotása mérföldkőnek számított a maga műfajában a 60-as években. Az 1966-ban forgatott olasz-spanyol ko-produkció egyhamar kiemelkedett az addig lenézett spagetti westernek sokaságából (az olasz vadnyugati filmek gúnyneve, a nemzeti életük neve után), és olyan méltó helyet kapott a filmművészetben, akárcsak az amerikai alkotások. Manapság ugyanolyan klasszikusként tekintünk rá, mint a Serigo Leone filmekre (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf, valamint a Volt egyszer vadnyugat) A Django-nak közel 50 feldolgozása született, melyek között vannak jobbak és rosszabbak egyaránt. Ebben a posztban röviden leírom az első Django filmet(1966), a folytatását, a Django 2: Il Grande Ritorno-t (1987), a Viva Django-t (1968), amiben Terence Hill játssza a főszerepet, valamint a legújabb filmet a Django Unchained-t (2012). 

Sergio Corbucci világhírű Django-jára a véres és kegyetlen jelenetek, és a brutálisan realista ábrázolásmód jellemző (1991-ig Nagy-Britanniában tilos volt vetíteni). Emiatt rengeteg éles kritikát kapott a film, de az elismerésből is kijárt neki. A főhősünk az amerikai polgárháború egykori katonája, aki egy titokzatos koporsót vonszol maga után a sivatagban, amely méltán felkelti a nézők érdeklődését...Vajon ki (vagy inkább mi) lehet benne? Az elkövetkező események láncolatában nemsokára kiderül... Django a sivatagban bolyongván segítségére siet Marianak, a megkínzott leánynak, akit Hugo tábornok emberei ostoroznak. A történetben két frakció harcol egymással; egyfelől ott vannak a pszichopata Jackson őrnagy katonái -aki csak kedvtelésből öli a spanyolajkúakat- és Hugo tábornok mexikóiakból álló különítménye. Gyakorlatilag mindkét banda egyformán embertelen, a főhősnek csak egy a célja, hogy mindkettőjüket átvágja és zsebre tegye az aranyat, hogy új életet kezdhessen belőle. Fordulatokban gazdag története és fantasztikus zenéje maradandó élménnyé teszi ezt az alkotást. 

 Mindig is voltak olyan emberek, akik feltűnési viszketegségben szenvedtek. Mert ugyebár sok ember úgy fogja fel az életét, hogy mindent versenynek tekint, és ha nem tud eredményt felmutatni, akkor sajna meg kell küzdenie az önbecsülési gondjaival. A magánélete során harcolnia kell álmai nőjéért, meg kell felelnie a főnöknek, sokat kell tanulni a suliban és még sorolhatnám. Különösen nehéz feldolgozni, ha a sikeresek még fel is vágnak az eredményeikkel. Szóval leszűrhetjük a tanulságot, hogy mindenkinek jónak kell lennie valamiben. Igen ám, de nem mindegy, hogy miben is. A mai posztomban olyan történeteket gyűjtöttem össze, amikben valaki elég mókásan szeretné bebizonyítani a világ számára, hogy ő is jó valamiben. Kezdjük Kelet-Európával az összeállítást.

Vodkaivó verseny

 Az Oroszországban már klasszikusnak számító vodkaivó-verseny eddig is sok áldozattal járt, ahányszor csak megrendezésre került. Lehet, hogy a versenyzők acélgyomorral rendelkeznek, de a vodka égető erejével is számolniuk kell. Annyit tudni kell az ilyen megmérettetésekről, hogy az első helyezett nem mindig éli túl a játszmát, a vezető halálok pedig nem meglepő módon a májkárosodás volt. Az idei ,,első helyezett” azután hagyta el az élők sorát, miután kb. fél óra alatt benyomott másfél liter vodkát. A többi dobogós pedig egyhamar az intenzíven folytatta a bulit, ahol a második helyezett átvehette az ,,első” jutalmát, 10 teli üveg Vodkát.